M fogta a kilincset. Szíve a torkában dobogott.

Egy része - a Félelem - kérlelni kezdte.

- M! Maradj még. Itt biztonságos. Ezt te is tudod.

- Biztonságos... - suttogta M, és lehunyta szemeit.

- Engedd el az ajtót. Fájni fog ami a túloldalon van. - próbálkozott újra.

- A fájdalomtól senki sem védhet meg - sóhajtott.

- De én megvédelek. Maradj itt velem!

- Ha itt maradok a jót is feladom érted - vágott vissza M.

- A jó dolgoknak ára van, amit meg kell fizetned, ha kinyitod az ajtót.

- Nos, akkor remélem, hogy sokat fogok fizetni értük - közben erőtlenül elmosolyodott.

- Nem értelek M Itt is maradhatnál. Olyan jó barátok lettünk. - válaszolta a Félelem.

- Ne aggódj, nem foglak - nem tudlak - itt hagyni kedves barátom.
  Ugyanúgy a részem leszel ezután is, csak megtanulom, hogyan győzzelek le. 

M kinyitotta a szemeit és belenézett a Félelemébe, majd szorosabbra fűzte ujjait a kilincs körül.

Nézték egymást, aztán egyszercsak az ajtó zárja nagyot kattant.

Vannak a szülők, és a gyerekek.

Megvan a kép, amikor a gyerek szalad, a szülő pedig utána, és vészjóslóan károg felette?

- Ne menj bele a pocsolyába mert...

- Kerüld ki azt ott, mert...

- Ne szaladj, mert...

- Ne dobáld, mert...

Valahogy mindenre tudnak a szülők egy jó indokot, hogy a gyerek egy adott dolgot ott és akkor miért ne tegyen.

... átázik a cipőd...

...nekimész, és megütöd magad...

...nem foglak látni...idebenn dübörögsz...

...eltalálsz valamit és eltörik...

Miközben féltik a kicsiket, annyira jól belejöttek ebbe az aggódásba, hogy megtanultak vészjósolni.

Aztán a gyerekek meg kíváncsiak. Hát persze, hogy megpróbálnak belelépni, elszaladni, dobálózni.

Ott van bennük a csínytalanság és az őszinte öröm fénye, amit a szülők gyakran csak szófogadatlanságnak látnak.

Komolyan. Teli talppal beleugrani a pocsolyába, igen is izgalmas és vicces.

Fel és alá rohanni, miközben kergetnek, esetleg hozzávágni a másikhoz egy plüsskutyát és ezen jót kacagni, felszabadító.

Ott állnak a szülők és azt látják, hogy felborult, átázott, szétszakadt, összetört vagy maszatos lett.

Mi az, amit nem vesznek észre?

Hogy a gyerekek még szabadok.

Ők pedig szintén azok lehetnének, ha szeretnének.

Ha a mai napom lenne az utolsó, lehet, hogy nem rosszkedvűen kelnék fel, és nem nyomnám vissza olyan sokszor a szundit.

Az is lehet, hogy reggel a sürgetések helyett jobban odafigyelnék, és egy kicsit többet simogatnék.

Ha tudnám, hogy az utolsó reggelünk lesz az oviba menet, versenyt futnánk, csigát néznénk, meg hangyabolyt. Megállnánk a zöld oszlopnál, fognánk egymás kezét és nem sietnénk.
Az oviban pedig rendesen elköszönnénk.

Az emberekkel lehet, hogy elnézőbb lennék. Nem morgolódnék apróságokon, mint rosszabb napjaimon szoktam.

A számomra fontosak közül akit csak tudnék, megkeresnék.

Hálás lennék értük, a közös emlékekért, vitákért, nevetésekért. Azért, hogy a történetünk néhány fejezete közösen íródhatott. Hogy beleégtünk egymásba, és talán egy kicsit jobbá tettük a másikat. Vagy többé. Jobb esetben.

Ha tudnám, hogy nem lesz több napom velük, végighallgatnám, megnevettetném és hosszan átölelném őket. Az is lehet, hogy letörölnék egy-két darab könnyet.

Este a kicsiknek egy jóéjtpuszi helyett kettőt is adnék, és ha azt kérnék, meséljek még egy mesét, talán most megtenném.

Azt hiszem derűs lennék, és remélem, jó sokat nevetnék.

Ha előre tudhatnám, lehet, hogy már ma is így tennék.

Érdemes tudni, hogy tájékozódási képességem igen csekély.

"Térképagyam" meg aztán végképp nulla. 

Így történt, hogy esetünkben útnak indultam egy helyre, ahol még nem jártam.

Többször elő szokott ilyesmi fordulni.

Általában kikeresem pontosan, hogy hova, és hogyan fogok eljutni.

Eddig rendben is van a dolog, a gyakorlatban azonban ez sokszor másképp fest.

Legutóbbi utam során annyira igyekeztem, hogy minden rendben menjen, hogy a buszról a szükségesnél egy megállóval hamarabb szálltam le.

No sebaj, akkor gyalogoljunk. Hozzáteszem, aznap reggel egy másik buszról leszállni felejtettem el. A munkahelyemnél. Pedig arra többet járok.

Miután lesétáltam a kimaradt távot, odaértem a villamoshoz. Alaposan ellenőriztem, hogy a jó megállóban vagyok-e. Nem egyszer a nagy rohanásban az ellenkező irányba szálltam fel. Zsigerből.

Minden oké, biztosan jó helyen vagyok.

Átjár a nyugalom, ellenőrzöm a térképen hol fogok leszállni, majd megteszem.

Elindulok jobbra; elvileg errefelé van a keresett épület.

De ez nem az. Még csak nem is hasonlít. Lehet, hogy rossz irányba jöttem?

Visszafordulok.

Elindulok balra, de néhány perc után látom, hogy a másik volt a jó irány.

Visszafordulok.

Ismét jobbra indulok. Harmadjára sétálok el ugyanott, és érzem, kezdek belejönni.

Kanyargok, sőt csatornamunkák miatt egy kisebb árkon is átugrok.

Megvan a lendület, a táblák alapján már a jó helyen járok, aztán megpillantom a keresett épületet!

Igen! Ideértem!

Aztán a mellettem levő megállóba begurul a villamos, amiről egy megállóval korábban leszálltam.

Vannak olyan helyzetek, amikor korlátokat állítunk, mert egy bizonyos dolgot fontosnak tartunk a nevelés tekintetében.

Például hogyan játsszon a többiekkel, mert nem előnyös ha a társait megharapja, földbe csavarja, kicsúfolja, homokkal dobálja; szóval ismerjük ezt.

Ezeknek az eseteknek több fázisa is létezik.

Amikor szólunk kedvesen, hogy az éppen folytatott viselkedés maradjon abba.
Ezt vagy meghallják, vagy - ami sokszor jellemzőbb - észre sem veszik.

A következő alkalommal lehet, hogy a hangunk már nem olyan lágy, mint az első figyelmeztetésnél volt. Elmagyarázzuk, hogy amit csinál, az nekünk, vagy másoknak miért nem jó, vagy fájdalmas.

Várjuk a megértés mély pillanatait, amikor megvilágosodik apró elméjük, mi pedig nyugtázhatjuk legújabb győzelmünket: most egy fontos dolgot tanítottunk.

Ez a fontos dolog, úgy tűnik annyira mégsem rögzült, mert néhány perccel, órával vagy nappal később ugyanúgy előjön az, amit már megbeszéltünk.

De hisz megbeszéltük nem?

Kicsit erélyesebben, újra meghúzzuk azt a határt. Hátha most jobban látható. Lehet, hogy elfelejtette. Megnyugszunk, most már biztosan emlékezni fog rá.

Mintha játszana velünk.

"Vajon mit csinál Anya, ha átlépem ezt a korlátot?
És ha megrázom?
És ha a lábam, vagy csak a kezem nyújtom át rajta?

Ilyenkor újra megmutatjuk, hogy az a korlát bizony tényleg ott van, a gyerek pedig próbára tesz bennünket és az elszántságunkat.

Dühös lehet, haragudhat és eláraszthat az összes indulatával ami csak létezik.

Persze érthető, hiszen egy nagyon fontos dologtól fosztottuk meg: a szabadsága egy részétől.

Ez pedig fáj. Neki is, nekünk is. 

Neki azért, mert elveszített valamit; nekünk azért, mert jelenleg haragszik és ezt rajtunk tölti ki.

Mi pedig álljuk amíg tombol, és engedjük, hogy azért gyűlöljön, mert szeretjük őt.

Ott voltam Veled a nevetésben, a nyári napsütésben, és a nyugalmad csendes perceiben.

Ott voltam a gyermeki ártatlanságban, egy kedves köszönésben, egy gyengéd ölelésben.

Ott voltam a makacsságban, a bohóságban, a vitatkozásban, és a megbocsátásban.

Ott voltam a legördülő könnycseppekben, a szomorúságban, és a magadra hagyatottságban.

Ott voltam a haragodban, a gyászodban, és az elviselhetetlennek tűnő fájdalmadban.

Ott voltam a kézben is, ami megtartott, mikor a terhem már majdnem összenyomott.

Ott voltam abban a halovány mosolyban, ami hitt Benned, és amitől hinni kezdtél önmagadban.

Ott vagyok most is; olykor csendesen, vagy könnyeden, máskor fájdalmasan és nehezen.

Megmutathatsz, vagy elrejthetsz.

Elfogadhatsz, de meg is vethetsz.             

Én ott leszek Benned ezentúl is; az életed utolsó percéig.                                                                    

Vannak olyan helyzetek, amikben Anyaként választás elé kerülsz.

Egy-egy szituációt lazábban kezelsz, vagy kisebb sokkot kapsz, esetleg egy atomvillanás keretében kikelsz önmagadból.

Dönthetsz; és ez fontos.

Amikor a gyerekek pancsolás közben megtalálták a samponod, és csendben belenyomkodták a vízbe az összeset.

Amikor szeretnének segíteni takarítani, és egy csomag nedves törlőkendőt kiszedegetnek és azzal kezdenek el minden létező dolgot áttörölni, behabozni.

Amikor a kicsi nagyon szereti a krémeket, és 3 perc után feltűnik, hogy csend van.
Nem a megnyugtató fajta; inkább a baljós.
Amikor rátalálsz, a szobában a testápolód épp a szőnyegbe masszírozza kaján vigyorral, és két tenyérfoltnyi krémmel az arcán.

Te már elkéstél.

Látod az elfogyott sampont, a szétdobált törlőkendőt, az összehabozott holmikat, a csupakrém gyereket és szőnyeget.

A kicsik pedig ott vannak előtted, és vigyorogva, büszkén, a felfedezésük örömétől kis csínytalansággal és izgatottsággal a tekintetükben várnak.

Rád.

A válaszodra.

Közben azt remélik, hogy Te is ugyanazt látod, amit ők.

Képzeld... ma elrontottam. 

Fontosnak tartom, hogy tudd, a hibákról is érdemes beszélni, csakúgy, mint az erényekről. 

Tudod, nem voltam túl megértő, miközben a szemem láttára robbantál fel az érzelmeid túltöltődése miatt.
Bizony, az érzelmek néha veszedelmesek tudnak lenni.
Ne aggódj, ez később sem lesz egyszerűbb; de már rutinosabb leszel. 

Nem ment, hogy néhány perccel türelmesebb vagy megértőbb legyek veled.
Olykor igazán nehéz kezelni a túlkapásokat.
Vannak dolgok benned, amik fölött még nincs uralmad.
Semmi baj, ez normális; sokáig fogod még tanulni, hogyan legyél ura önmagadnak.

Nem tudtalak végighallgatni, mert csak a saját érvelésem járt a fejemben, és az, hogy legyen vége a vitának.
Nem vagyok biztos abban, hogy Neked is ugyanúgy kell gondolkodnod ahogyan én teszem.
Ezt azonban hajlamos vagyok elfelejteni.

A hibázásban az a jó, amikor rájössz, hogy tudod még másként is csinálni azt, ami korábban nem sikerült.

Fájdalmas elrontani valamit, amiben szeretnél jó lenni.

De kérlek ne feledd: az, hogy hibázol nem rossz dolog; nem baj.

Azt jelenti, hogy megpróbáltad.

Elveszett a lakáskulcsom... A kis lurkó elrakta.

Találtunk már kulcsokat megdöbbentő helyeken, de vajon most hova rejthette el.

Anya, mint a szélvész, szobáról konyhára, konyháról nappalira jár. Több "Nahát! Ez még megvan?!" és "Ezt mióta kerestem!" pillanat, valamint néhány száraz ropi után támad a gondolat: biztosan kidobta.

Rajtolás a kuka felé, pár morgás közepette szemét átkutat, semmi. Tegnap vitte le Apa a szemetet!

Versenyfutás a konténerig, néhány átgondolt fintor után Anya nekilódul, majd a konténer darabokban hever.

Saját kidobott szemetének ritkán örül így az ember, pláne néhány "Megvaaaan! Megtaláltam!" kiáltás közepette.

Zsákra vetődés.

Sebészi pontossággal feltépve hever az aszfalton, majd a kétségbeesés nő, a remény csökken; kulcs sehol.

Közben a kedves guberáló szomszéd is odamosolyog. Annyit kérdez csak: "Kulcsot keresik?"

A kérdés önkéntelenül is felötlött: "Tényleg ennyire rosszul festek félig kilógva egy zsáknyi szemétből?"

Végül a szomszéd biztosított, ha megtalálja a kulcsot, visszaadja.

Nem volt kimondottan megnyugtató...

A többnapos áttúrt szemetünk és további fél óra keresés után a kulcs végül előkerült.

A szekrényben volt.

Egy táskában, ami nem is az enyém. 

Reggel korábban felkelek, hogy legyen egy kis időm magamra is.

Hamarosan ébrednek a lurkók, mellettük a stratégiát fontos jól megválasztani.

Még mielőtt kilépnénk az ajtón, biztosan lesz rajtam nyál és kakaófolt, néhány szem morzsa, náthás időszakban minden más is. Erre érdemes figyelni.

Fontos megbeszélés a mai, próbálok átszellemülni.

Igen. Érzem, hogy jó leszek.

Igyekszem sorba rendezni a gondolataim, amit egy rekedt "Anyaaaaa!!!" szakít félbe.

Majd olyan mély köhögés követi, hogy megrezzenek.

Próbálom nyugtatni magam, miközben a lurkó jön, s néhányat ugat menet közben. 

Lehet, hogy csak a reggel miatt. Kakaó betölt, gyerek csillapodik; az orra elkezd folyni.

Most már aggódhatok? 

Nagyfiú is ébredezik, ő már egy kiáltással egybegyúrt nyüszítéssel.

Aztán rohan, és elfoglalja méltó helyét a fehér trónon.

Sokat időzik.

Baj van?

Igyekszem megőrizni a hidegvérem. 

Erőtlen "kééész vaagyoook" hangzik fel. Miután kijön, arca kezd torzulni; visszairamodik, és átöleli a csészét.

Komolyan kezdek aggódni.

Ma oda kell érnem. A mai napot muszáj megoldanom. 

Fiúk... miért pont ma?!

Lurkó állapota valamivel jobb, már nem ugat. 

Nagyfiú helyzete kétségbeejtő. Eddig 3 maratoni futás, egyre jobban öleli a csészét.

Ma nem mehet oviba.. Bevigyem magammal? Egyáltalán hogy vigyem? Buszra így nem szállhatunk. 

Ott a kocsi. De még sosem vezettem arra. Félek, hogy rommá töröm. De most komolyan. ROMMÁ.

Néhány perces motivációs beszéd után, gyerekeket összerakom, nyargalunk lefelé.

Kocsival megyünk.

7:45-re legkésőbb benn kell lennünk a bölcsiben. 7:40 van. Biztató.

Mire bepakolom őket,  lecsitítom a kedélyeket, a mutató már kétségbeejtő távlatokban jár.

8:01-re benn vagyunk, közepes bűntudat és annál nagyobb hálálkodás után a lurkó ott marad.

A mai napot kibírja. Ugye nem lesz baj? Holnap jobb leszek. Tényleg.

Vissza a kocsihoz, nagyfiúval bepattanunk.

Csilla bekapcs. Mondd, hogy merre menjek!

Merre? De mért arra? Oké.. nem kötekedem. Hallgatok Rád, elvégre te vagy a navi.

Az az érzésem, eltévedtem. Megkerültem egy villamost. Furcsa volt; meg egy kicsit rémisztő.

Nagyfiú közben szövegel, úgy látom kezd jobban lenni. Én is könnyedebb leszek.

Ez az út ismerős! Boldog vagyok. 40 perc után leesik merre járok. 

Sikerül leparkolnom. Remélem ez szabályos.

Kicsit belóg az eleje, de a többiek azt mondták, ez még nem vészes. Hiszek nekik.

Nagyfiút leadom. Kimondhatatlanul hálás vagyok.

Lassan megnyugszom. Sikerült időben ideérnem.

Már csak egy kérdésem van:

Tudja valaki, hogy hol lehet a gépem?