Átlagos reggel a mai.

Anya jön megy, tesz, elvesz, sürög és forog. Már látom, hogy késésben vagyunk.

Siettetek, terelgetek de valahogy ilyenkor a csiga is szélsebesen lohol hozzájuk képest.
Fiúk. Haladjuunk..

Nyomás öltözni. Igen oda. Vedd fel ezt itt. Ne azt, ezt. Mondom ezt. Ne oda, ide vedd fel.
Fiúk. Haladjuunk..

Még mindig nem vetted fel a ruháidat. Nem. Nincs játék. Tedd le azt az autót. Látom, hogy eldugtad!
Fiúk. Haladjuunk..

Ne szaladj el. Úgyis utolérlek. Azzal, hogy elszaladsz nem oldod meg. Maradj itt! Figyelj arra amit kérek!
Fiúk. Haladjuunk..

El fogunk késni! Már indulnunk kellene. Hol vagytok?!
Fiúk. Haladjuunk..

Aztán Anya, kezében a fel nem vett ruhákkal, az elkobzott, eldugdosott játékokkal végre megáll.

Szem becsuk.

Nagy levegő.

Stop.

Lássuk be, itt hamarabb lesz agyérgörcs, mint ajtón kilépés.

Nehéz; de úgy döntök, elengedem. Az elvárásokat, a követelőzést, a csak rám figyelést. 

Most már én figyelek.

Ma reggel nem sürgetek, nem követelek tovább. 

Ma reggel megállok, és nézem ahogy játszanak.

Ma reggel úgy döntöttem, hagyom, hogy elkéssünk; és a rohanásban kicsit együtt legyünk.