Vannak olyan helyzetek, amikor korlátokat állítunk, mert egy bizonyos dolgot fontosnak tartunk a nevelés tekintetében.

Például hogyan játsszon a többiekkel, mert nem előnyös ha a társait megharapja, földbe csavarja, kicsúfolja, homokkal dobálja; szóval ismerjük ezt.

Ezeknek az eseteknek több fázisa is létezik.

Amikor szólunk kedvesen, hogy az éppen folytatott viselkedés maradjon abba.
Ezt vagy meghallják, vagy - ami sokszor jellemzőbb - észre sem veszik.

A következő alkalommal lehet, hogy a hangunk már nem olyan lágy, mint az első figyelmeztetésnél volt. Elmagyarázzuk, hogy amit csinál, az nekünk, vagy másoknak miért nem jó, vagy fájdalmas.

Várjuk a megértés mély pillanatait, amikor megvilágosodik apró elméjük, mi pedig nyugtázhatjuk legújabb győzelmünket: most egy fontos dolgot tanítottunk.

Ez a fontos dolog, úgy tűnik annyira mégsem rögzült, mert néhány perccel, órával vagy nappal később ugyanúgy előjön az, amit már megbeszéltünk.

De hisz megbeszéltük nem?

Kicsit erélyesebben, újra meghúzzuk azt a határt. Hátha most jobban látható. Lehet, hogy elfelejtette. Megnyugszunk, most már biztosan emlékezni fog rá.

Mintha játszana velünk.

"Vajon mit csinál Anya, ha átlépem ezt a korlátot?
És ha megrázom?
És ha a lábam, vagy csak a kezem nyújtom át rajta?

Ilyenkor újra megmutatjuk, hogy az a korlát bizony tényleg ott van, a gyerek pedig próbára tesz bennünket és az elszántságunkat.

Dühös lehet, haragudhat és eláraszthat az összes indulatával ami csak létezik.

Persze érthető, hiszen egy nagyon fontos dologtól fosztottuk meg: a szabadsága egy részétől.

Ez pedig fáj. Neki is, nekünk is. 

Neki azért, mert elveszített valamit; nekünk azért, mert jelenleg haragszik és ezt rajtunk tölti ki.

Mi pedig álljuk amíg tombol, és engedjük, hogy azért gyűlöljön, mert szeretjük őt.