Vannak a szülők, és a gyerekek.

Megvan a kép, amikor a gyerek szalad, a szülő pedig utána, és vészjóslóan károg felette?

- Ne menj bele a pocsolyába mert...

- Kerüld ki azt ott, mert...

- Ne szaladj, mert...

- Ne dobáld, mert...

Valahogy mindenre tudnak a szülők egy jó indokot, hogy a gyerek egy adott dolgot ott és akkor miért ne tegyen.

... átázik a cipőd...

...nekimész, és megütöd magad...

...nem foglak látni...idebenn dübörögsz...

...eltalálsz valamit és eltörik...

Miközben féltik a kicsiket, annyira jól belejöttek ebbe az aggódásba, hogy megtanultak vészjósolni.

Aztán a gyerekek meg kíváncsiak. Hát persze, hogy megpróbálnak belelépni, elszaladni, dobálózni.

Ott van bennük a csínytalanság és az őszinte öröm fénye, amit a szülők gyakran csak szófogadatlanságnak látnak.

Komolyan. Teli talppal beleugrani a pocsolyába, igen is izgalmas és vicces.

Fel és alá rohanni, miközben kergetnek, esetleg hozzávágni a másikhoz egy plüsskutyát és ezen jót kacagni, felszabadító.

Ott állnak a szülők és azt látják, hogy felborult, átázott, szétszakadt, összetört vagy maszatos lett.

Mi az, amit nem vesznek észre?

Hogy a gyerekek még szabadok.

Ők pedig szintén azok lehetnének, ha szeretnének.