Ha a mai napom lenne az utolsó, lehet, hogy nem rosszkedvűen kelnék fel, és nem nyomnám vissza olyan sokszor a szundit.

Az is lehet, hogy reggel a sürgetések helyett jobban odafigyelnék, és egy kicsit többet simogatnék.

Ha tudnám, hogy az utolsó reggelünk lesz az oviba menet, versenyt futnánk, csigát néznénk, meg hangyabolyt. Megállnánk a zöld oszlopnál, fognánk egymás kezét és nem sietnénk.
Az oviban pedig rendesen elköszönnénk.

Az emberekkel lehet, hogy elnézőbb lennék. Nem morgolódnék apróságokon, mint rosszabb napjaimon szoktam.

A számomra fontosak közül akit csak tudnék, megkeresnék.

Hálás lennék értük, a közös emlékekért, vitákért, nevetésekért. Azért, hogy a történetünk néhány fejezete közösen íródhatott. Hogy beleégtünk egymásba, és talán egy kicsit jobbá tettük a másikat. Vagy többé. Jobb esetben.

Ha tudnám, hogy nem lesz több napom velük, végighallgatnám, megnevettetném és hosszan átölelném őket. Az is lehet, hogy letörölnék egy-két darab könnyet.

Este a kicsiknek egy jóéjtpuszi helyett kettőt is adnék, és ha azt kérnék, meséljek még egy mesét, talán most megtenném.

Azt hiszem derűs lennék, és remélem, jó sokat nevetnék.

Ha előre tudhatnám, lehet, hogy már ma is így tennék.