Vannak a szülők, és a gyerekek.
Megvan a kép, amikor a gyerek szalad, a szülő pedig utána, és vészjóslóan károg felette?
- Ne menj bele a pocsolyába mert...
- Kerüld ki azt ott, mert...
- Ne szaladj, mert...
- Ne dobáld, mert...
Valahogy mindenre tudnak a szülők egy jó indokot, hogy a gyerek egy adott dolgot ott és akkor miért ne tegyen.
... átázik a cipőd...
...nekimész, és megütöd magad...
...nem foglak látni...idebenn dübörögsz...
...eltalálsz valamit és eltörik...
Miközben féltik a kicsiket, annyira jól belejöttek ebbe az aggódásba, hogy megtanultak vészjósolni.
Aztán a gyerekek meg kíváncsiak. Hát persze, hogy megpróbálnak belelépni, elszaladni, dobálózni.
Ott van bennük a csínytalanság és az őszinte öröm fénye, amit a szülők gyakran csak szófogadatlanságnak látnak.
Komolyan. Teli talppal beleugrani a pocsolyába, igen is izgalmas és vicces.
Fel és alá rohanni, miközben kergetnek, esetleg hozzávágni a másikhoz egy plüsskutyát és ezen jót kacagni, felszabadító.
Ott állnak a szülők és azt látják, hogy felborult, átázott, szétszakadt, összetört vagy maszatos lett.
Mi az, amit nem vesznek észre?
Hogy a gyerekek még szabadok.
Ők pedig szintén azok lehetnének, ha szeretnének.